Kosár (0)

17 jún Miért éppen Socotra II – avagy táborozás a tankok árnyékában

Az előző rész tartalmából:

A jemeni konzul lebeszélése ellenére Jemenbe utaztam remélvén, hogy az ajándékba kapott Korán és a kölcsönzött Breitling Emergency pótolja a biztosítás hiányát. Kiderült, hogy a magyarokat még Jemenben is szeretik, ezért a katonák egy Kalasnyikovval rábeszélték a büfést, hogy nyisson ki, amikor éhes lettem. A várakozás órái nehezen teltek a Sana’a-i reptéren, ezért néprajzi kutatásba kezdtem, amiben segített egy nikábot viselő amerikai nő. A Felix Airways egy remek légitársaság, mert nem zuhantunk le, amíg Socotrára értünk… Itt tartunk most.

Csak egy jó tanács muszlim országokba utazóknak: ha jól akarsz aludni, a lehető legtávolabb pozicionáld a szállásodat a mecsetektől!

Hajnali negyed hatkor estem ki az ágyból, amikor müezzin rázendített a hajnali imára hívó jajveszékeléssel. Tényleg nem vagyok előítéletes, de a legtöbb keresztény zsoltár zenei hangulata egy Little Richard koncertnek hat a muszlimok azan (imára hívás) dallama mellett. Akárhogy is van, hatásosnak hatásos, mert amikor a müezzin ott tartott, hogy” Asszalatu khraun minan naum” vagyis az „Ima jobb, mint az alvás” (muhhhahahaaaa) már a vízmelegítőt kapcsoltam be a reggeli kávéhoz.

Kimentem a szálloda mecsetre néző teraszára és figyeltem azt a néhány helybélit, aki a szentélybe sietett.

Hadiboi mecset

Hűvös, sós tengeri szél borzolta a (maradék) hajamat, miközben a müezzin szokatlan módon másodszor is belekezdett az azanba… Úgy látszik, a hodzsa vagy az imám nem volt megelégedve a megjelentek számával, és nem indította el az imát. Hiába, no – gondoltam – visszaütnek a régi keresztény gyökerek.

Akármennyire is furcsa, ez a senki által nem ismert kis sziget, már a neolitikum óta lakott. Persze a kicsinység relatív, mert egy Tolna megyényi területről van szó. Feltűnt a régi görög hajózási térképeken is, Tamás könyve szerint Ő térítette kereszténységre az ott talált lakosokat i. sz. 52-ben, persze ki tudja, hogy mennyire lehet hinni egy apokrif dokumentumnak, viszont tény, hogy egy etióp expedíciós flotta 880-ban kikötött, és beszámolójuk szerint a sziget egy nesztoriánus keresztény püspök vezetése alatt állt. Ugyanezt erősítette meg a X. században Abu Muhamed Al-Hassan Al… a fene se tujda megjegyezni a teljes nevét, mindenesetre akkoriban neves földrajztudós volt meg mindenhez IS értő polihisztor, És ha ez nem lenne elég még Marco Polo, a híres világkamuzó is megemlékezett a szigetről mintegy 300 évvel később. Ugyan a közelében sem járt (mint ahogy sok egyéb helynek sem), de tudni vélte, hogy a bagdadi püspök felügyelete alá tartoznak az ottnai hívek.

A XVI. század elejéig a szigetlakók szerencsés elszigeteltségben éltek, amíg a portugálok úgy gondolták, hogy a stratégiailag kiváló helyen lévő sziget barátságos, keresztény lakóit feltétlenül meg kell védeniük az iszlám fenyegetésétől. A barátságos, keresztény lakók keményen ellenálltak, de végül nem tudták megakadályozni, hogy a portugálok kereskedelmi bázis építését. A jóravaló luzitánok négy évvel később elhagyták Socotrát, mert a rossz minőségű termőföld miatt éhezés és betegség ütötte fel a fejét a helyőrségben, ráadásul a májustól szeptemberig uralkodó monszunszelek – megfelelő kikötő hiányában – kegyetlenül megtépázták a portugálok hajóit, a parancsnoki gálya is elsüllyedt.

A portugálok balra el, és ha már nem volt ott senki, a Mahra szultanátus köszönte szépen és elfoglalta a szigetet, ha már az elődök voltak olyan előzékenyek, hogy még egy erődöt is építettek. Ekkor kezdődött a helyiek iszlamizálása, viszont a hegyvidéki törzsek még a XVIII. század végéig megtartották keresztény gyökereiket, bár egy 1739-ben született francia beszámoló szerint már csak homályos, misztikus jellegű ismereteik voltak a kereszténységről.

A britek figyelmét először 1834-ben keltette fel a sziget, akkor a Brit Kelet-Indiai Társáság jelezte Mahra szultánjának, hogy megvennék tőle. A szultán akkor még visszautasította az ajánlatot, de 35 évvel később egyszeri megváltásért, plusz éves járadékért brit protektorátus alá helyezte a szigetet, amivel nagyjából 1967-ig mindenki boldog is volt. A szultanátus megszűntével, előbb Dél-Jemenhez került a sziget, – illetve a sziget csoport, hiszen négy szigetről beszélhetünk,- mialatt, a szovjet haditengerészet alakított ki bázist rajta, majd a polgárháború lezártával örömmel értesítették a helyieket, hogy immáron Jemenhez tartoznak. Személyes és undok megjegyzés, hogy jobban jártak volna a srácok, ha Ománhoz sorsolja őket a szerencse.

-Algaork! – köszöntem az étteremben a pincérnek. – Eno qazhim?*

A váratlanul bemutatott socotri nyelvtudásomtól (vagy a rettenetes kiejtésemtől) ledöbbent pincér nem is válaszolt, csak intett, hogy üljek le. Negyed hét volt, még háromnegyed óra és indul életem nagy kalandja – persze nem számítva a gyerekvállalást. Megkaptam a kávémat és az étlapon ráböktem a kontinentális reggelire.

-Yala bak allah

-Wa bak! – és elsuhant, de percekkel később megkaptam a bőségtálamat.

Shaiya pár perccel korábban érkezett, még a recepcióssal ellenőriztettem, hogy minden rendben van-e a 6 nap múlva esedékes foglalással.

-Mera’ah de allah – köszöntem el a portástól,

-Mera’ah de allah – válaszolta, de valahogy teljesen máshogy hangzott, mint ahogy én mondtam. Biztos lett, hogy a pincér egy büdös szót nem értett a köszönésemből, de rutinból behúzta a reggeliztetésemet.

Amíg a recepción ápoltam az interperszonális kapcsolatokat Shaiya és Ebrahim bepakolták a cuccaimat a Land Cruiserba.

-Qalansiya Beachre, kérem! – nevettem és bepattantam a hátsó ülésre.

Hadiboban talán tízenötezren laknak, autók szinte alig vannak, mégis csigatempóban tudtunk csak kivergődni a városból. Kecskék, csirkék, tehenek mindenütt… Néhány helyen keselyűk lakmároztak az út közepén, a gyalogosok sem siettek félrehúzódni az útból, Ebrahim angyali türelemmel szlalomozott, vagy éppen kivárta, amíg levonul az állatsereglet.

Hadibo nélkülöz mindenfajta romantikát, amit az ember egy arab városról feltétlez. Építészetileg érdekes, de állapotát tekintve olyan, mintha itt forgatták volna a „Sólyom végveszélyben” mogadishui csatajelenetét. Félbehagyott házak, lecsupaszított autóroncsok a sikátorokban, omladozó vakolat mindehol, a villanyvezetékek meg leginkább szigeteletlenül, gordiuszi csomókban lógtak a házak falán.

Az utakon legjobb esetben is töredezett aszfalt volt, a mellékutcákat egyenetlenül fedte a zúzott kavics,vagy a csupasz föld, amelyet aztán az első eső rámosott az aszfalt burkolatra ami ettől még egyenetlenebb és csúszósabb lett. Az el – vagy félbehagyott házakból kecskék kandikáltak ki, az utcákon leginkább nikábot viselő nők sétáltak, míg a férfiak csoportokban beszélgettek. Egy-egy összehordott szemétdombnál keselyűk és kecskék marakodtak a koncon, míg valami egyeszségre nem jutván a kecskéké lett az alsó rész, míg a

keselyűk a domb tetejéről csemegézhettek. Lehangoló látvány volt.

Legalább húsz percbe telt, míg kiverekedtük magunkat a városból, ott aztán szokatlanul sík lett az aszfalt. Feltűnt az óceán, a koszos város depresszív látványa után kizöldült a vidék, és egyre-másra tűntek fel azok a különleges növények, amelyekért 6000 kilométert repültem.

-Palackfa – intett ki Shaiya – Ha gondolod megállhatunk, de később sokkal szebb példányokat látunk majd.

-És mikor jönnek a sárkányvérfák?

– Azok csak a Dixam-fennsíkon vannak, és harmadik vagy negyedik nap fogunk odaérni. Ne légy türelmetlen, Sadiqi! Mindent megnézünk, a végén még unni is fogod.

-Nem hiszem – mosolyogtam. – Kérlek, mutass meg mindent, amit érdemes. Tudom, hogy 17 nap nem elég mindenre, de amit érdemes, azt megnézek.

-Tavaly itt volt egy honfitársad. Egy fotós srác. 3 hónapot töltött el, és nagyon sok mindent nem látott. Csak gondolj bele, Sadiqi… Ez a földdarab több, mint négyszázmillió éve szakadt le Afrika Szarváról, Szomáliától mindössze 200 kilométerre vagyunk, míg Jementő/ majd négyszázra. 400 millió év alatt az állat- és növényvilág új fejlődési útra lépett, Socotra flórájának 47%, míg faunájának 18%-a endemikus, tehát sehol máshol a világon nem található meg. Ez pont olyan, mint Galapagos, csak rosszabb környéken élünk. Tudod, hogy szokták hívni Socotrát?

-Persze. UFO-sziget, Elveszett Föld, Rejtelmes Sziget

-Ez pontosan így van. Olyan dolgokat hordott össze itt Allah, ami egy 50x ekkora országban sincs. Tizenhét nap csak arra elég, hogy felületesen megnézzük a legfontosabb látnivalókat, és elmondjak neked mindent, ami tudnod kell. Nem lesz hiány információban, csak győzd megjegyezni! 🙂

Az út a hegyeken vezetett végig. Másfél óra és két tucat kikerült teve után érkeztünk meg Qalansiyába, ami egyszerre a terület és a kis település neve is. A falut halászok lakják, de minden hajó a kikötőben volt, vagy a partra húzva, a halászhálók több száz méter hosszan kiterítve száradtak, a parton nagy csoportosulás volt.

– A legjobbkor érkeztünk – mondta Shaiya, amikor kikászálódtunk az autóból. Ebrahim is kipattant, felnyitotta a motorház tetejét és belemélyült a motor rejtelmeibe.

-Valami baj van?

– Nem, dehogy… Mindig ezt csinálja. Ha a felesége tized annyi törődést kap, mint az autója, akkor Ő a legboldogabb asszony a Földön! – nevetett. – Gyere, nézzük meg a műsort!

A műsor, ahogy Shaiya nevezte már tartott. 50-60 ember állt körben, miközben ketten a kör közepén állnak. Hol az egyik, hol a másik beszélt. Amikor valamelyik befejezte, a kört alkotók hangosan hümmögtek. Akkor a másik kezdett el beszélni. Befejezte, a tömeg hümmögött. Ez többször megismétlődött, majd a felek egymás mellé léptek összedugták a homlokukat és az orrukat.

– Jesszus, fejelő verseny jön?! – Nem jött. Mindkét fél hátat fordított egymásnak majd visszament a körbe. Ekkor előlépett egy idős halász, akiről ránézésre is a falu bölcse jelző jutott eszembe, és valami Assant vagy Hassant kezdett szólongatni. A megszólított belépett a körbe, aztán kimondott egy nevet. Az is belépett a körbe és kezdődött a váltott beszélgetés. Kezdtem érteni. – Ez valami csoportterápia?

-Gyorsan kapcsolsz, Sadiqi! – mondta Shaiya. – Igen, nevezhetjük úgy. Minden pénteken összejönnek a falu férfijai és kibeszélik magukból a feszültséget. A tengeren dolgoznak, és a tenger kegyetlen. Megtorol minden hibát. A halászok között tökéletes együttműködésre van szükség, ha enni és élni akarnak. Nem maradhat tüske senkiben. Az öreg egyfajta bölcs, aki mindent lát és mindent hal, egyfajta moderátorként működik arra az esetre, ha elfajulna a vita, vagy ha valamelyik fél nem akarna kilépni. Egyébként a nőknek is van egy ilyen gyűlésük, de külön tartják, férfiak nélkül, hogy a köztük lévő feszültség ne befolyásolja a férfiak kapcsolatát.

-Ez nagyon… – nem találtam a megfelelő szót – Honnan ered ez a szokás?

Shaiya megvonta a vállát.

-Honan tudjam? Honnan fúj a szél? Honnan ered a hullám? Az biztos, hogy a városban nincs ilyen. A berberek sem csinálják a hegyekben. A halászközösségekre jellemző, gondolom az egymásra utaltság miatt alakult ki ez a szokás. Várj, ott van az emberem! Mindjárt jövök.

Egyedül maradtam a köves parton, míg Shaiya valakivel beszélgetett néhány tíz méterre. Jobb híján a partra húzott, színesre festett csónakokat nézegettem. Hamarosan egy tucat gyerek gyűrűjében találtam magam. Afrikában gyakran volt részem ilyenben, a gyerekek nagyon kíváncsiak, és rögtön az idegen köré gyűlnek, tapogatják, megölelik. Itt azonban a gyerekek csak döbbenten néztek, és egymással sugdolóztak. Amikor feléjük léptem ijedten elszaladtak. A fene ütött ezekbe?

-Nincsenek hozzászokva a fehér emberhez. – mondta Shaiya miután visszafelé jövet látta a jelenetet.-Kíváncsiak, de félnek. Most, november végén te vagy kb az 500. turista a szigeten. Sokan jönnek az Öböl-menti országokból, Szerintem 120-150 európai jön egy évben, akik közül nem mindenki idejön, mert itt nincs semmi.

-Mi miért jöttünk?

-Szerettem volna megmutatni a gyűlést, illetve holnap elmegyünk Shoab Beachre, és oda csónakkal megyünk, insha’allah! Bár nagyon utálok csónakázni, máshogy nem tudunk eljutni. Letisztáztam a halásszal, hogy nem felejtette el a holnapi találkozót. Gyere, sétáljunk egyet, nézzük meg a falut!

Qalansiyah a kalandosan csengő neve ellenére csak egy unalmas kis település. Ugyanolyan stílusban épült, mint Hadibo, de az épületek egyszintesek, A kecskék és keselyűk elmaradhatatlan részét képezték a látképnek, ami feltűnő volt, hogy sok nőt láttam nikáb nélkül, egyszerű ruhában, csak a hajuk volt eltakarva. Egész sok tinédzser lányt láttam rövid, színes ruhácskában.

-Ezt nem értem. – mondtam és fejemmel a nők felé böktem – a szunnita iszlám ennyire nem megengedő. Sőt!

-Socotrán ez is endemikus – kacsintott Shaiya – 15-20 évvel ezelőtt még nem láthattál volna nőt nikábban. A nők színes kis ruhát hordtak, egy kis könnyű kendővel kötötték be a fejüket. Aki hidzsábot (csukyaszerű hajfedő) hordott az már nagyon vallásosnak számított… De mondok jobbat! A házasság előtti, és a házasságon kívüli szexuális aktus is megengedett volt.

-A férfiaknak?

-A nőknek is.

Teljesen elképedtem.

-Mi történt?

Shaiya beletúrt a hajába és tanácstalanul nézett.

-Nem tudni. Csak ötleteim vannak. Szerintem politika az egész. Jemenért két nagyhatalom harcol, Szaúd-Arábia és Irán. Ugyanakkor Jemen is nagyon megosztott etnikailag. Törékeny egyensúly van hatalom gyakorlói között egy régebbi megállapodás alapján cserélődnek az elnökök között. A jelenlegi elnöknek néhány hónapon belül át kellene adnia a hatalmat egy másiknak, de minden jel arra mutat, hogy nem fogja, mert a szaúdiak arra biztatják, hogy ne tegye… A szaúdiak zsebre akarják tenni egész Jement, benne Soctorával. Rengeteg pénzt adnak, amiből ide is jut. Tavalyelőttre megépítették az aszfaltutat, amely majdnem teljesen körbe ér a szigeten. Most kevesebb, mint másfél óra alatt jutottunk ide Hadibóból, 3 éve még 5-6 óra lett volna az út… Felújították a mecseteket, papokat küldenek ide… Gyakorlatilag még helyi viszonylatban is filléreket fizetünk a vízért és az áramért… És hát, valamit elvárnak cserébe. Hadiboban kezdődött el a változás, szép lassan terjed a szigeten. Majd kiderül, hogy mi lesz a jövőben.

-Mit szeretnél, neked mi lenne a jó?

Elgondolkodva sétált mellettem.

-Mondtam, hogy 3 évig tanultam a Bécsben a Műszaki Egyetemen. Sok mindent láttam, ami visszatetsző volt első pillantásra, de még a sokadikra is. Ugyanakkor Ausztriából nézve a mi muszlim társadalmunkat szintén sok minden visszatetsző lett, úgy a harmadik év vége felé. Azt hiszem, hogy a kettő között van az ideális.

Ebrahim az autónál

Visszaértünk az autóhoz, ahol Ebrahim várakozott jámboran. Elindultunk a Detwah-lagúnához, ami kb 10 perc távolságra van autóval, amikor egyszer csak…

-Hej, Ebrahim! Állj meg itt, kérlek! – megállt, én meg nem hittem a szememnek. Az út és a tenger közötti sziklás partfalon egy T–72-es tank állt. Rozsdás volt, a lánctalpca lazán lógott, de 125 milliméteres ágyúja büszkén meredt az ég felé. – Ez meg mi?

– Ezt a szovjetek hagyták itt. És még sok másikat is.

-A polgárháború alatt?

– Igen. Egy szép nap kikötött egy kisebb flotta 78-ban, Kitettek néhány száz katonát és vagy három tucat tankot, meg lég- és partvédelmi ütegeket. Apám szerint a tankok először Hadibo Qadub meg a többi város környékén parádéztak, aztán felállították őket a tengerpartra, az ágyukat az Ádeni-öböl bejárata felé irányították és többet nem mozdultak. Amikor a szovjetek elmentek, 85 körül a legtöbbje már nem működött. Megette őket a tengeri szél, meg a homok. Nem tudták megfelelően karbantartani őket. A végén olcsóbb volt itt hagyni a tankokat, mint visszaszállítani őket a Szovjetunióba.

-Szomorú látvány

-Szerintem inkább vidám látvány. Egyrészt mindenkinek tetszik, másrészt ezek már nem ölnek meg senkit. Mivel nem olvasztották be őket, így az újrahasznosítás után sem lett belőle gyilkos fegyver… Gyere, Sadiqi! Másszuk meg ezt a dombot, és ott vagyunk a lagúnánál. – Intett Ebrahimnak, aki ekkora már megint az autót bütykölte.

Megmásztuk a dombot, leereszkedtünk egy völgybe, aztán megint megmásztunk egy dombot és…

– Oh, Te jó ég!!!- kiáltottam – Ez tényleg gyönyörű!

A lagúna valami leírhatatlan türkizben pompázott, miközben mindkét partján olyan vakító fehér volt a homok, hogy elátkoztam a pillanatot, amikor otthon hagytam a fényképezőgép szűrőit, mert minden képem beégett. A lagúnában gázlómadarak ezrei keresték a napi betevőjüket a sekély, lustán hullámzó vízben. A part is szinte hullámzott, milliónyi rák mászott ki a vízből, hogy parti homokba fúrva magát kivárja a következő dagályt. Egy nagy csapat gázlómadár tűnt fel az égen és csapott le a rákokra, furcsa kerregő hangot adva nyelték a soklábúakat. A bóbítája alapján úgy nézett ki, mint a szürke nyakú, koronás daru, de az Socotránál, sokkal délebbre őshonos, és az édesvízi mocsarakat kedveli, nem a sós lagúnákat.

Lesétáltunk a szűk, ösvényen a partra, levettem a cipőmet és belegázoltam a vízbe, legalább 25-26 fokos volt az Arab-tenger. Óvatosan közelítettem a madarak felé, amelyek tudomást sem vettek a közelségemről, lustán arrébb léptek, amikor kényelmetlenül közel kerültem hozzájuk.

-Hihetetlen, nem félnek.

-Mitől félnének? – kérdezte Shaiya. – Turista alig van, a helyiek meg nem bántják őket, mert nem jó a húsuk semmire. Engem is, téged is, meg úgy általában az embereket a környezet részének tekintik.

Lassan sétáltunk a parton a lagúna túlvégét jelentő hegy irányába, a színpompás bóbitájú darvak helyett szimplább gázlómadarak közé értünk, és feltűntek a kormoránok is. Meghökkentő látvány volt, a hegyoldal 100-150 magasan a vakító fehér homokkal volt betakarva. Mintha egy behavazott alpesi tájat retusáltak volna össze egy szubtrópusi hegyoldalllal.

-Az meg hogy került oda? – böktem a homokos szirtek irányába.

-A szél fújta oda! – Azt hittem, hogy viccelt, ezért kérdőn néztem rá. – Nagy szél, Sadiqi, nagyon nagy szél!

-Hurrikán? Tornádó? Mekkora szél az, ami milliónyi köbméter homokkal festi meg a hegyoldalt száz méter magasságig?

Socotra “havas” sziklái

– Socotra időjárása kegyetlen. Június és augusztus között 120-150 kilométeres észak-nyugati szél fúj. Szinte megközelíthetetlen a sziget. A repteret lezárják, a kikötőbe is csak nagyon ritkán érkezik valami, mert annyira kiszámíthatatlan az időjárás, sok volt a baleset, sok hajó elsüllyedt, vagy súlyosan megrongálódott, ahogy a kikötő falának vágta őket a szél. A halászok is csak a közvetlen part menti vizekre merészkednek ki… Viszont az elmúlt években a világ legjobb kite-surfösei közül több itt edzett hónapokig. Bolondok azok az emberek! – nevetett – De sok gyereket tanítgattak kite-ozni. Meg mindenki mást, akit érdekelt. Sok barátra tettek szert.

-Te nem tanultál meg?

– Nem. Víziszonyom van. – komorodott el.

– Hogy engedheti meg magának ezt a luxust egy szigetlakó?

– Nem viccelek, Sadiqi! Gyűlölöm a vizet. Félek tőle. Rosszul vagyok a tengertől. Megtanultam úszni, de rettegek tőle… Nézd, Ebrahim már a kemping helyen van! Menjünk vissza és kezdjük elkészíteni a vacsorát!

A kempinget nem európai értelemben kell elképzelni. Még csak nem Belső-Mongóliai értelemben. A kemping egy olyan hely volt, ahol néhány nagyobb kőből egy tűzrakóhely volt kijelölve, deszkákból és gallyakból fél-kunyhók voltak összetákolva, hogy a finnyásabb turisták alatta üthessék fel a sátraikat vagy némi védelembe részesüljenek, ha csak hálózsákoznak.

Ebrahim már felállította a sátrakat és lelkesen kotyvasztott. Két kavarás között, kiterített egy 2×2 méteres szőnyeget is. Kérdőn néztem Shaiyára:

-Ez lesz az étkező-nappali. – nevetett – Egyébként van wc is, Ott – mutatott egy düledező kis épület felé. Elmentem megnéztem és elhatároztam, hogy visszatartom. Ha Socotrán minden kemping wc ilyen, akár 6 napig is visszatartom, amíg legközelebb a Summerlandban fogok aludni.

Ebrahim Shaiya segítségével boszorkányos sebességgel készítette az ételt. Ételeket. Döbbenet, hogy egy kétrózsás kempingégővel mi mindent meg lehet főzni! Valamiféle birkapörkölt készült, de közben levest is csinált, és amikor éppen semmi dolga nem volt krumplisalátát csinált, rengeteg lilahagymával, korianderrel meg számomra ismeretlen zeller-formájú gyökérrel.

– Finom vacsora lesz. – mondta Shaiya és az órámra néztem.

-Vacsora? Azt hittem, hogy kései ebéd. Még négy óra sincs.

-Nem vagy éhes, Sadiqi? – megköpögtatta a hasamat – Pedig kövér ember vagy, jó sokat kell enned.

Azzal, hogy mennyire vagyok kövér, csak a hazaérkezésem után szembesültem, amikor megnéztem a képeket, ahol egymás mellett állunk Shaiyával. Saját bevallása szerint éppen elhízóban volt, ez 56 kilót jelentett az esetében, igaz alig volt 160 centi magas. A tálakra, illetve a bennük fortyogó tartalomra sandítottam:

A kövér ember és Shaiya

– Napokra előre megfőztök?.. Mi olyan viccess?! – Shaiya odakiáltott valamit Ebrahimnak, aki a fakanalat lecsapva röhögött.

– Imádom az európai humort. Ez hiányzik Bécsből! – Shaiya a szemeit törölgette, könnyezett a nevetéstől. – Sadiqi, az európaiak olyan… válogatósak, mindenki alig eszik, vigyáz az alakjára. – megint a hasamra csapott – Remélem te úgy eszel, mint egy normális ember!

Végül is fél hat volt, amikor enni kezdtünk, addigra Ebrahim szépen berendezte a varázsszőnyeget. Előkerült néhány nagyobb párna, amelyekre rá lehetett dőlni, illetve egy méretes vízipipa és egy teáskészlet is. Amikor már a teavíz is felfőtt elkezdődhetett a szertartás.

Igen kérem, mert a mi eszelős, rohanó életmódunkkal szemben Socotrán a vacsora az az esemény, ahol a család eltölti az estét. Persze, van tévé, és van adás, de minek a dobozt bámulni, ha sokkal érdekesebb az, amit a vendégségbe hívott barátod, testvéred mond? Vagy amikor a gyereked elmeséli, hogy mi volt az iskolában, ki mit mondott, ki kit püfölt meg?

-Ez finom lesz! – mondta Ebrahim (aznap ez volt talán a 3. alkalom, hogy megszólalt) és kiterített egy adag lepényt. Jó, akkor most mi legyen? A birkapörköltet csavarjam a lepénybe, és egyem, mint egy wrappot, avagy a teába mártogassam? – Jó étvágyat! – mondta Ebrahim. (döbbenet, hogy mit össze nem hord ez a jóember! 😀 ) és kitett egy üveg Nutellát! Mint később kiderült, a nutellás lepény a socotri gasztronómia alapja lett néhány év alatt. Shaiya is ennek tudta be „kóros” elhízását.

Hát jó, ha nutellás lepény, akkor nutellás lepény végül is a helyi kultúra miatt vagyok itt, nem? A lepényezés után teáztunk. Hosszan és nagyon lassan kell szürcsölni a lét, ami mindenmentes, ezért aztán leginkább a mosogatólére emlékeztető íze van. Bár nem sok mosogatólét kóstoltam életemben.

Ebrahim meggyújtotta vízipipát. Ezután a két socotri kényelmesen pipázva hátradőlt, követtem a példájukat, Ebrahimnak kérdései voltak rólam, a családomról, Magyarországról – Shaiya ezúttal a tolmács szerepét töltötte be illetve többször újratöltötte a teát. Nem mertem ellentmondani. A negyedik pohár környékén kezdtem megszokni az ízét. Elfogyott a dohány, jöhetett leves, amit kis tálkából ittunk. Aztán megint teázás. Majd szétrobbant a hólyagom, nem tudtam, hogy étkezés alatt illik-e kimenni, vagy sem? Naaa, pont nem érdekel, különben is még mindig kisebb sértés kimenni vacsora közben, mint a varázsszőnyeg-nappali-étkezőt összepiszkítani!

Mire visszatértem Ebrahim eltüntette a csészéket, és egy majd’ egy méter átmérőjű tálcára ráöntötte a pörköltet, a többféle köretet, és a krumplisalátát is. Kést-villát nem láttam, értelemszerű volt, hogy kézzel kell enni, de balkezes létemre állandóan figyelmeztetni kellett magamat, hogy jobb kézzel nyúlhatok csak az ételhez. Shaiya elégedetten bólintott. Őszintén szólva az első két-három alkalommal kifejezetten visszataszító érzésnek találtam a kézzel evést, aztán kitört belőlem valami óvodás jó érzés, mintha olyan csintalanságot követnék el, amit biztos nem fognak megtudni a szüleim. Az 5-6 maréknál éreztem, hogy tele vagyok, kész kipukkadok és hátradőltem. Shaiya ezt jelnek vette, és megint töltött a teát, majd újra beizzította, a vízipipát. Hát jó, legyen! Pipáztunk, beszélgettünk, teáztunk, majd újra pipáztunk, s nem hitték el, amikor mondtam, hogy nem bírok többet enni. Ebrahim hozott édességet is, egyszerűen nem volt képem visszautasítani az első közös étkezésnél pedig hely már nem nagyon maradt a süteménynek.

Néztem a két srácot, ahogy lassan, megfontoltan tovább ettek a pipázás után, majd hanyatt dőlve csodáltam a csillagos eget, amit még soha nem láttam ennyire tisztán. A legközelebbi lakott hely, ahol elektromosság és fényszennyezés volt – Hadibo – közel nyolcvan kilométerre volt tőlünk, a kis tábori lámpások derengő fénye mellett világosan kirajzolódott a Tejút spirálkarja.

-Ez hihetetlen szép!

– Mi?

-Az égbolt! – Shaiya felnézett – Még soha nem láttam ennyire tisztán. – Ámulatba ejtett a látvány.

-Várj, amíg felérünk a Dixam-fennsíkra holnapután, ott sokkal tisztább. Itt most nagyon fülledt, párás az idő. Sokat kitakar – mondta egykedvűen. – Apropó! Kérsz khatot?

Tudjátok mi a khat? Eredetileg Etiópiából származó növény, aminek leginkább a babérra vagy a kecskerágóra emlékeztető levelei vannak. Ezeket a leveleket kis csomagocskákban összegyúrják, és a szájukba véve rágják. Ha Etiópiában, Szomáliában, Kenyában vagy Jemenben járva hörcsögszerű férfiakat láttok, azoknak khat van a szájában.

Khat-rágás közben

A khat rekreációs drognak minősül, a könnyű drogok között is a legkönnyebbek közé tartozik, de hogy nem teljesen veszélytelen az is jelzi, hogy még Etiópiában sem szabad khat hatása alatt vezetni, holott teljesen legális úgy a termesztés, mint a terjesztés és a felhasználás. Kívülről nézve a khat hatása kifejezetten vicces. Először jön az eufória, amitől a felek megbeszélős-vitatkozós állapotba kerülnek, és megpróbálnak megoldani minden problémát, aztán következik a kiábrándulás szakasza, miszerint a problémák megoldhatatlanok, majd a vége a teljes búskomorságé. Nem is csoda, ha az ember másnap délben, mire összekaparja magát, másra sem vágyik, mint némi vigasztaló cserjeeufóriára Az érintett országokban az üzletek nagy részét jól időzítve, az első fázisban ütik nyélbe, mert ilyenkor rendkívüli kreativitást mutat fel az agy, és tudja isten miért, de mindenki arra törekszik, hogy bármi áron is megoldást keressen.

Mivel hajlok az addikciókra udvariasan visszautasítottam a kínálást – ezért még több ismerősöm nevezett komplett baromnak a visszatértem után – inkább kívülről figyeltem az eseményeket és maradtam a vízipipánál. Döbbenetes volt látni, hogy Ebrahim, aki – mint már említettem – egész nap alig szólt valamit, negyedórás folyamatos szózuhatagba kezdett, amire Shaiya csak bólogatott, majd egyetértése jeléül néhányszor összedugták a fejüket. Majd ugyanez történt fordítva. És közben folyamatosan ettek, és ettek és ettek. A döbbenetes mennyiségű étel este tízre elfogyott.

Álmos voltam és fáradt, a harmincegynéhány órás út hatása nem múlt el egyetlen éjszakai alvástól, ezért jó éjszakát köszönve visszavonultam a sátramba. A tenger zúgása és Ebrahim szónoklata közepette aludtam el.

Nincs hozzászólás

Szólj hozzá