Kosár (0)

10 jún Miért éppen Socotra? I.

Miért éppen Socotra – avagy élet és balesetbiztosítás Koránnal

-Kedves Uram! Miért akar éppen Jemenbe menni, annyi szép hely van a világon?!- Maga a mondat nem lett volna különös, ha nem a Jemeni Nagykövetség magyarországi konzuljának szájából hangzott volna el. De mivel Ő mondta, ezért felszaladt a szemöldököm.

Addigra már túl voltam huszonhétszeri lehülyézésen a családom, a barátok és ismerősök részéről. Mindent figyelmeztetést elolvastam, amit el lehetett olvasni, elméletileg tisztában voltam a kockázatokkal és az előttem álló nehézségekkel. De mi baj történhet egy dagival a sivatagban, nem?!

-Valójában kb egy napot sem töltenék összesen Jemenben – válaszoltam a legmegnyerőbb mosollyal, kezemben egy Koránt tartva, amit a konzulra való várakozás közben vettem le a polcról. A konzul szeme a könyvre tévedt.

– Hol tart benne?

-Ott, hogy miért utálják az arabok a zsidókat.

-Ahhh! – legyintett – Az egy jó rész… – mély levegőt vett – Látom, hogy Socotra a végcélja, de miért menne oda?

Allah szakállára! Erre mit mondjak? Azt, hogy másfél hónappal korábban azt sem tudtam, hogy létezik ez a sziget, amíg véletlenül meg nem találtam a Google Earth-ön és első pillantásra beleszerettem a sárkányvérfák semmivel össze nem téveszthető alakjába? Hogy lenyűgöztek Steroh homokdűnéi, Dihamri vörös sziklái, Detwah lagúna türkiz színe vagy éppen a Homhil-fennsík szépséges természetes medencéje?

-Mert mennem kell, úgy érzem, hogy el kell mennem. Nem tudom megmagyarázni, az első pillanattól fogva úgy érzem, hogy nekem dolgom van ott. Atavisztikus késztetést érzek arra, hogy meglátogassam Socotrát.

A konzul tovább sóhajtozott, próbált lebeszélni, hosszan ecsetelte, hogy szedte le az Al-Kaida néhány óvatlan turista fejét, a berberek turistákat rabolnak váltságdíjért, Socotrán meg kalózok szoktak kikötni. De a lényeg, hogy egy héten belül megvolt a vízumom! November elejét írtuk, örömmel újságoltam az interneten talált és felfogadott helyi vezetőmnek, hogy irány Socotra, három hét múlva érkezem

-Mikor érkezel, Sadiqi*?                                                                               *barátom

-November 26-án kb délután kettőkor száll le a Felix Airways gépe Hadiboba.

-Várni foglak, insha’allah!

A szükséges felszereléseket gyorsan megvásároltam, bár a sátras, sziklán alvós,hátizsákos – hálózsákos turizmus mindig nagyon távol állt tőlem. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy fogom-e ezt bírni 17 napig? Gyerekkoromban is kiborultam, amikor a szüleim egyszer-egyszer elvittek kempingezni Királyrétre vagy a román tengerpartra. Visítottam, hogy nem látom az Orion űrhajó fantasztikus kalandjait, vagy az Alfa Holdbázist…

Peregtek a napok, amikor a biztosításaimat intéző szomszédom felhívott.

-Baj van, nincs biztosítás Jemenre!

-Nem tudod elintézni? Végül is valami területi igazgató vagy.-

-A vezérigazgató sem tudta elintézni a saját feleségének, amikor az Szudánba ment búvárkodni.

-Jó, annak más okai is lehettek – Harsányan röhögtünk.

-Nagyon egyszerű a helyzet. Nincs kapcsolatunk a jemeni biztosítókkal és azért nincs, mert egyszerűen nincsenek nemzetközileg értékelhető biztosítók a helyszínen. Felőlem bármi pénzt belengethetsz biztosításra, ha nincs partnerünk, nincs biztosítás, érted?

Értettem. Most akkor mi legyen? A neten kutakodva találtam néhány biztosítót, akik vállaltak megbízást Jemenre, de kizárólag a nagyobb városokra vonatkozott, méregdrága volt és a kisbetűs részben szinte minden segítségnyújtást kizártak. Szuper!!! Nem vagyok az a kifejezett biztosítás addiktív valaki, de határozottan kezdett zavarni. Az instant karma működik, és tuti, hogy akkor történik valami, amikor biztosítás nélkül lófrálok. Szorongásomat növelte, hogy kiderült: a mobiltelefonom sem működi Socotrán. Nem egyszerűen a lefedettség vagy roaming hiányáról van szó, egy ősrégi 450 Mhz-es amerikai rendszert használnak mind a mai napig, ezért vagy vonalas készülékről telefonál az ember, vagy vesz egy telefont két hétre. Internet csupán Hadiboban van három helyszínen, ezek közül az egyik az a szálloda, ahol összesen 3 éjszakát fogok eltölteni a 17 nap alatt.

Két nappal az indulás előtt vacsoráztunk, amikor a feleségem elém tolt egy Koránt.

-Ezt tegnap vettem. A terv a következő: ahogy leszállsz Jemenben kiveszed a hátizsákodból, és jól láthatóan a kezedben tartod és úgy teszel, mintha nagyon olvasnád. Talán nem rabolnak el. Vagy nem téged rabolnak el először. – nevettem, de aztán még egy dobozt elém tolt. Guvadó szemekkel néztem.

-Egy Breitling?! – Az volt. Hitetlenkedve néztem – Most azt akarod, hogy elraboljanak, vagy azt, hogy ne raboljanak el? Egy Breitlinggel a kezemen rövidebb túlélési időm lesz Sana’a-ban, mint egy átlag közlegénynek a vietnámi háborúban.

-Ez nem akármilyen Breitling, hanem egy Breitling Emergency.

Ismeritek az Emergency óracsaládot? Az órába egy önálló vészjeladó, és két antenna van beépítve. A 121.5 Mhz frekvencián sugároz, amely a repülős, hajós vészfrekvencia, a világon mindig figyelik. Baj esetén csak ki kell húzni az óra koronáját és jeladó máris működésbe lép. A 3 voltos elemről kb 48 óráig képes jeleket sugározni, a Breitling pedig vállalja, hogy kimenti a bajbajutottakat. A kézikönyvben súlyos szankciókat helyeznek kilátásba arra az esetre, ha valaki szórakozásból aktiválja a vészjelzőt. Tehát angol bulituristáknak erősen ellenjavallt a viselése.

-Ne örülj, csak béreltem – mondta a feleségem.

Két nappal később felkucorogtam a Qatar Airways járatára, a huszonkilós motyómmal, a Koránommal, meg a kölcsönzött Breitlinggel és rengeteg kétséggel a szívemben. A fenének megyek én oda?!

Az út első része eseménytelen volt. Filmet néztem, századszorra olvastam el az itinert, 30-40 alapmondatot igyekeztem megtanulni szokotri nyelven. Egy kis szigeten nagyra értékelik a lakók, ha a látogató a saját nyelvükön szól hozzájuk. Azt már tudtam Shaiyatól, hogy a szokotri nyelv legalább annyira egyedülálló, mint maga Socotra. A sémi nyelvek közé tartozik, rokona az arabnak, illetve a Jemenben és Ománban beszélt mehrinek, de nem dialektusa annak. Az a furcsa nyelvi helyzet, hogy a szokotrik megértik az arabot tanulás nélkül is, de a szárazföldi jemeniek vagy bármely más arab, egy szót nem ért a szokotriból. Ismerősek nekik a szavak, a nyelv szerkezete megegyezik, de teljesen más nyelvi eszközöket használ a szokotri, ezért nem áll össze a kép egy arabul beszélőnek.

Katarban néhány órát kellett várni a sana’a-i gép indulására, ahol kisebb derültséget okozott, hogy az A320-ason mindösszesen 17 utas volt. Villámgyorsan szétszóródtunk a gépen, mindenki lefoglalt egy sort magának, összedobáltuk a takarókat és a párnákat megteremtve a szegény ember business classát… Kivéve három koreai üzletembert, akik fegyelmezetten, öltönyben és cipőben ültek egymás mellett, néha lesújtó pillantást vetve a többi útitársra.

Hajnali fél kettőkor érkeztünk meg, és már a gép lépcsőjén kivettem a Koránt a hátizsákomból, soha nem lehet tudni… Fél órával később kiléptem a reptér elé, és fázósan összehúztam magamon a kabátomat. Hiába fekszik jócskán a Ráktérítő alatt Sana’a, a 2300 méteres tengerszint feletti magasságon nem volt több, mint 13-14 fok éjszaka. Miközben a reptér indulási oldalára baktattam át hátamon a 22 kilós hátizsákkal, áldottam az eszem, hogy nem hagytam magam lebeszélni vastag bőr pilótadzsekimről. Megfagytam volna egy vékony szafarikabátban. De az érkezési oldal várótermébe belépve rájöttem, hogy az lett volna a legkisebb gondom.

A teremben néhány széksor volt összesen, középen egy hatalmas, de irgalmatlanul koszos imaszőnyeggel, amelyen néhány arab önfeledten durmolt.

A plafon több helyen volt beázva, mint ahány helyen nem, a gépek indulását jelző tábla lamellái össze-vissza forogtak, amikor meg éppen nem, akkor valami furcsa elektromos zörej hallatszott, és ezt a kedves közel-keleti káoszt mindent átható, savanyú húgyszag tette teljessé, ami a minősíthetetlen állapotú wc-ből áradt.

Leroskadtam a székre és a kétségbeesés hatalmasodott el rajtam. Hirtelen olyan honvágyam lett, mint soha előtte, felsejlett a meleg otthonom, és legkisebb gyerekem tündéri pofija, aki akkor volt 5 hónapos… Valahogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy abban a tömény szutyokban tizenkét órát töltsek el.

Hallottam a hangokat, de annyira el voltam foglalva saját magammal, hogy nem néztem oda csupán akkor, amikor valamivel megbökdöstek. Egy katona állt előttem, AK47-est fogott rám. Szépen vagyunk!

A Kalasnyikovtól eltekintve mókás kis emberke volt. Illetve az egyenruhája volt meglehetősen egyedi, mert a zöld terepruhára húzott bőr lábszárvédő még rendben lenne, de mindehhez egy makkos cipőt viselt. Igen, makkosat! Kb húsz éve nem láttam ilyet, ezért nehéz volt röhögés nélkül megállni, de vannak olyan helyzetek, amikor az őszinteség nem kifizetődő. A társai hasonlóan szedett-vetett ruházatban viseltek, akadt olyan, akinek ugyan bakancsa volt, de fűző nélkül, aztán volt bakancsos-fűzős, de farmernadrágos is, a kedvencemnek lila ing kandikált ki a terepmintás pulóvere alól. Leengedte a fegyverét, amely a rövid szíjon is majd a bokájáig ért. A marcona harcos alig volt több, mint 150 centi.

-Passport – mondta erőltetett mogorvasággal. Lassan felálltam, kerülve minden gyors mozdulatot és vállamon keresztbe dobott hasitasiból elővettem az útlevelet. Átadtam neki. Miközben a társaival az okmány tanulmányozta azon gondolkodtam, hogy így érezhette magát Csubakka az ewokok között. Teljesen átlagmagasságú vagyok, de még a csoport legmagasabbja is egy fejjel alacsonyabb volt nálam. – Majri! – kiáltott fel – Hadha alrajul majri!* mondta a többieknek és megölelt. Aztán a többiek is. Teljes lett a Csubakka-utánérzés.     *Magyar! Ez egy magyar!

Egy korábbi posztban kifejtettem, hogy szeretnek minket úgy a Közel-Keleten, mind Kelet-Afrikában. Ez leginkább az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának, illetve az egykori kommunista / szocialista testvérországok munkaerővel való megtámogatásának köszönhető. Nagyon sok magyar dolgozott arrafelé az 60-as, 70-es, 80-as években és szaktudásukkal, a helyiekéhez képest sztahanovista munkamoráljukkal nagy elismerést váltottak ki a lakosságból, ez a respekt a mai napig él, holott a mostani fiatalabbak közül nagyon sokan nem találkozhattak magyarokkal. A magyar-jemeni örökbarátságnak ugyan nyelvi korlátai voltak, de nyolcan összeraktak egy-egy angol tőmondatot, majd meg is fejtették az én tőmondataimat. A fényképezőgépem memóriakártyáján maradt képekkel bemutattam a családomat, néhány képet Magyaroszágról, legjobban a havas tájaktól voltak elragadtatva.

A csapat reggel 7-ig velem maradt, és őszintén örültem a váratlanul felbukkant testőrségnek, mert egy-két, a váróba betévedt arab elég furcsán nézett rám. Egy időre átugrottunk az indulási oldalra, mert megéheztem mondták, hogy szereznek ételt, mert nyitva van a büfé. Mondtam, hogy nincs nyitva, láttam. Mondták, hogy legyek nyugodt, nyitva van. Igazuk volt, a büfés tényleg „készségesen” kinyitott hajnal fél négykor, miután kirángatták a pult alól, ahol egy koszos matracon aludt. Méltatlankodását a betárazott Kalasnyikovval csitították el.

Reggel kimentünk a reptér előtti parkolóba kávézni egy kioszkhoz. A feketét kortyolgatva hirtelen fegyverropogás hangja hallatszott a távolból, idegesen felkaptam a fejem, de újdonsült barátaim nem zavartatták magukat nyugodtan kávéztak tovább. Így megy ez arrafelé… Rövidesen feltűnt egy nyitott katonai terepjáró benne a rohamosztagosok teljes testpáncélba öltözve, komor méltósággal gurultak végig a parkolón, Felemeltem a fényképezőgépemet, de az egyik katona azonnal jelezte, hogy tegyem el, ezek a srácok nem szeretik a fotóalbumokat.

Miután lejárt a katonacimboráim műszakja , jobbnak láttam a biztonságosnak vélt reptéri váróban elütni a hátralevő órákat, először a Koránomba temetkeztem, de nem igazán hagytak olvasni. Többször is mellém telepedett egy-egy önjelölt vallástudós, aki – miután meglátta, hogy a fehér ember a Zöld Könyvet olvassa – kötelességének érezte, hogy megmutassa a kedvenc szakaszát, esetleg hosszan el is mondja a véleményét róla. Arabul. Nem beszélek arabul. Utoljára Eti néni kémia óráján éreztem magam ilyen fogalmatlannak.

Maradt a nézelődés, mert a gépem indulását ugyan kiírták, de nagyon a lista alján volt, és a Sana’a International nem a frankfurti reptér a gépek indulási-érkezési számát tekintve (sem). A sok-sok alacsony és konvencionális arab vagy akár európai ruhát viselő jemeni között egyre több díszes ruházatú, nagyon magas férfi tűnt fel. Hangosak voltak és jambiyat viseltek. A jambiya egy díszes, görbe tőr, amelyet Jemenben igen nagy becsben tartanak. Minden férfi megkapja 14 éves korában. A markolat anyaga, a díszítése árulkodik a viselője anyagi helyzetéről, a tok és markolat vésetei és egyéb díszítések pedig a tulajdonos személyiségéről mond el sokat ornamentumokba kódolva. A jambiyát egy férfi soha le nem veheti, soha másnak át nem adhatja, a haláláig vele kell, hogy maradjon – éppen ezért nem volt meglepő látni és hallani, hogy márpedig ők egy harminc centis, borotvaéles pengével szállnak fel a gépre! Balhé balhét követett, de a biztonsági személyzet ura volt a helyzetnek, csak egyszer fajult lökdösődésig az ügy. Mint kiderült, ezek a férfiak a nukha törzsbeliek, és nagyon ragaszkodtak a késeikhez. Általában az lett a megoldás, hogy egy családtagnak adták át a fegyvert megőrzésre, és duzzogva bár, de büszkén átvonultak a fémdetektoros kapu alatt.

Mindezeket legújabb beszélgetőtársamtól tudtam meg. Egy nikábot viselő nő ült le mellém, és hirtelen felém fordult.

-Beszélsz angolul?

Marionnak hívták, amerikai volt és Szaúd-Arábiában dolgozott. Ő is Socotrára ment, mint én.

-Miért nem veszed le a csadort?

-Nikáb

-Mindegy. Szóval miért nem veszed le? Neked nem kell hordanod.

-Tényleg nem. Viszont biztonságot ad, ha Riyadban ki kell mozdulni a telepről ahol élek, vagy ha éppen Socotrára jövök. Ha felszállunk a gépre rögtön leveszem, de addig nem.

-És miért éppen Socotra?

-Majd meglátod magad is. Ez a kilencedik alkalom, hogy átjövök vakációzni. Ki lesz a vezetőd?

-Shaiya Ali és…

-Ebrahim?

-Pontosan. Ismered őket?

-Óóó, nagyon rendes, lelkes srácok 🙂 Jó választás volt.

-Jó tanács?

-Akármi van, mindig tedd ki a mondat végére, hogy insha’allah! Ugyan a szigeten alig akad angolul beszélő, de a szokottnál is többet használják az insha’allahot. Egyébként a világ legbarátságosabb népe, tökéletes biztonságban leszel. Ha elhagyod a pénztárcádat biztos lesz valaki, aki utánad lohol. Tényleg, van nálad elég készpénz?! A szigeten nincs ATM és kizárólag a Summerland Hotelban tudsz fizetni.

-Igen, tudom.

-Viszel ajándékot?

-Vettem két svájci bicskát ajándékba, meg azt tervezem, hogy a kemping cuccokat otthagyom Shaiyanak és Ebrahimnak. És persze hoztam egy halom tollat és füzetet, megbeszéltük, hogy meglátogatunk egy iskolát.

-Akkor felkészült vagy – mondta mosolyogva, illetve csak a szemén láttam, hogy mosolyog.

Becsekkoltunk, Hullafáradt voltam. Akkorra már 30 órája voltam talpon, A gép indulását majd egy óra késésre írták ki, ami nem javította a hangulatomat, csakúgy, mint az a tény, hogy az általam teljesen ismeretlen Felix Airways-zel kellett repülnöm. A tranzitbusz megérkezése előtt beugrottam a mosdóba, aztán ki is ugrottam. Nem. Inkább visszatartom. Nincs az az Isten, hogy én ide bemenjek!!!

Ezek után a Felix Airway Bombardier CRJ-700-asa bombameglepetés volt.

Hatalmas tömött bőrülések, néhány éves gép, udvarias és angolul tökéletesen beszélő személyzet és – mint később kiderült – makulátlan mosdó. A szemem sarkából láttam, hogy Marion leveszi a nikábot, miközben mindenki más elhelyezkedi a gépen. Érdekes kontraszt volt a fekete bőrülések és fehér ruhás arabok között.

-És nem féltél annyi arab között egy gépen? – kérdezte pár héttel később Vesna barátosném. Vesnát imádom, de néha előítéletesebb, mint a népbíró Szálasi tárgyalásán.

Negyvenöt percnyi repülés után leszálltunk Mukallaban, majd újabb háromnegyed órás repülés után megérkeztünk Socotrára. Őszintén szólva nem sokra emlékszem a megérkezésből, még a videofelvételeket visszanézve sem.

Lázálomszerű fáradtság vett rajtam erőt, a tömeggel együtt sodródtam ki a gépből, és vettem fel a csomagjaimat. A jemeniek ellenőrzés nélkül mentek át, Marion és én, illetve még két vagy három más Öböl-menti országból jövő türelmesen várt a sorára. A vámtiszt megnézte a vízumot, belefirkált egy számot és intett, hogy mehetek. 552!

-Mi ez? – kérdeztem Mariont.

-Te vagy az 552. turista idén Socotrán – nevetett – illetve biztos, hogy kevesebb, mert az idén ez a 4. alkalom, hogy itt vagyok, és minden alkalommal új számot kapok.

A kijáratnál Shaiya ácsorgott, aki egy gyors ölelés után elkapta a cókmókjaimat és előrerohant vele. Szinte betegesen vékonynak tűnt, hogy a fenébe bírja el a majd 25 kilós hátizsákot?! Az autóban Ebrahim várt minket. A szereposztás szerint Ebrahim a sofőr, Shaiya a vezető, előbbi alig beszélt valamit angolul viszont elképesztő jó sofőr volt, amire nagy szükség van Socotrán.

Fél órával később már a Summerland Hotelben voltam – ez az egyetlen, értékelhető szolgáltatást nyújtó hotel a szigeten és újabb félóra múlva, egy kiadós zuhanyzás nyújtotta boldogsághormonoktól feltöltődve mentem vissza a hotel halljába, hogy Ebrahimmal és Shaiyaval megbeszéljük a másnap induló túra részleteit.

(folyt. köv)

Nincs hozzászólás

Szólj hozzá